Horgász lettem
Persze nem máról holnapra. Jó messze vissza kell mennem, ha a hal és a vizek iránti vonzódásaim kimagaslóbb eseményeit össze akarom szedni.
Ahhoz, hogy az ember horgász legyen, elsősorban valami atavisztikus vonzódás kell a halhoz és a vízhez. Ez pedig bennem megvolt, mégpedig olyan mértékben, hogy tanulmányaim iránti vonzalmam – ha ilyenről egyáltalán lehet beszélni – szóba sem jöhetett mellette.
Az első, vízben úszó halakat a bürü rései között láttam meg, úgy szénakaszálás idején. Lehasaltam a keskeny gyaloghídra, és elfeledtem, hogy tulajdonképpen egy szarkafészek érdekében indultam el…
A vízre odasütött a délutáni nap, és a híd lába körül ujjnyi halacskák csillogtatták ezüst pénzüket. Csak néztem, néztem… A szarkafészket közben kiszedte más, a nap is elment a nyugati népeknek világítani, de én nem tágítottam a halaimtól. Mire hazaértem, már fenn volt a hold.
A kilátásba helyezett atyai nyakleveseket meghallgatva, az ágyamban már nem volt előttem más, mint a halak, és másnap a harmat még fel se száradt a réten, első kis halam már ott fickándozott a gombostűből készült horgomon.
Csodálatos reggel volt az. Kicsi halak és nagy boldogság.
De jó lenne ma úgy örülni valaminek!
Később már hálóm is volt. Csak olyan árokba való, kis tapogatóháló, amelyet letesz az ember egy-egy zsombék mellé vagy vízmosta gödörszélre, és a lábával kaszál egyet a vízben, hogy a hal belemenjen a hálóba. Mármost: a hal vagy bemegy, vagy nem. Inkább: nem…, de vannak ideges természetű halak, ezek megugranak, és bele a hálóba.
Ezzel a halászati móddal kapcsolatban semmi különösebb emlékem nincs, hacsak az nem, hogy szorgos hajladozásom közben a hátam pecsenyére égette a nap, és este nagyanyám a saját készítésű égéscsillapító liliomolajával akarta bekenni. Sajnos, csak akarta, mert az üvegeket valahogy összecserélte, és valami csípős fertőtlenítő folyadékot öntött az összeégett hátamra. Ordítottam, mint egy oroszlán, és ki akartam bújni a még megmaradt bőrömből is.
Nagyobb diák koromban a horgászat a vakáció fénypontjai közé tartozott. Napokat ültem a vízparton. Legnagyobb halam egy másfél kilós ponty volt, de az ilyen túláradó öröm mellet mindig mintha maga a csend és a halk öröm folyt volna át szívemen.
A patak vize csobogva ment saját nyomában, a napsugárban mámoros szitakötők járták a táncot. A rétek selyme suhogva hajladozott mögöttem, és a méhek döngése úgy szólt, mintha a föld orgonája szólt volna titokzatos, meleg mélységekben.
Aztán sokáig csak ebéd közben találkoztam halakkal, de hol volt ezeknek az íze azokéhoz képest, amelyeket magam fogtam?
Az elmúlt télen aztán felkavarta bennem valami a horgászat alvó démonát. Egy horgászjegyzéket kaptam.
Csak elnézegettem a hajlós nyeleket, könnyű úszókat, drága orsókat, és képzeletem vadul csákányozta a vastag falat, mely engem a horogtól és víztől elválasztott. Addig csákányozta, addig bontogatta, míg egyszer csak az álom átfolyt a valóságba, és egy borongós vasárnap délután ott ültem a Balaton partján, horoggal a kezemben, különféle engedélyekkel a zsebemben, melyek szerint a horgászatot szabadon „gyakorolhatom”.
Hogy ez a vasárnap délután borongós volt, nem költői színezése az első balatoni horgászatomnak. A borongás egész májusban kitartott, és ha egy-két hétköznap ki is sütött a nap, a vasárnapok esővel, széllel, hideggel tovább borongtak.
A hullámok vadul táncoltatták az úszót, a nád majd lefeküdt a vízre, s a nádirigók is csak néha szólhattak, de akkor is – valószínűleg – az időt szidták.
Barátom, aki megosztotta velem a beetetett helyét, közben azzal szórakoztatott, hogy tavaly ilyenkor hogy sütött a nap, milyen csendes volt a víz, és hányadik pontyot fogta, amely – természetesen – felül volt a három kilón…
Nem is volt jó hallgatni!
Két horoggal horgásztunk. A komoly készség úszója egy nádsarok mellett piroslott, a kis keszegező pedig közvetlenül mellettünk. A nagy horogra oda se néztem, olyan reménytelenül hihetetlen volt a pontykapás, míg a kis horoggal szorgalmasan húzogattuk ki a pirosszárnyú keszegeket. Ezekkel mulattunk, ésmár két kilóra valót összefogtam, amikor – csak úgy megszokásból – odanézek a pontyhorog úszójára. Azaz csak néztem volna, mert az úszó nem volt sehol.
Egy-két pillanat kellett, hogy megértsem, miről is van szó, de akkor aztán ugrottam, mint a szöcske, és izgatottan bevágtam.
A horognyél karikára hajlott – mintha tuskót akartam volna kihúzni –, és amikor a zsinórt is meghúztam, a hal olyan erővel vágta magát a nád felé, hogy apróhalakra emlékező horgászmúltam mellett ilyen erőt haltól el sem képzeltem…
– Ne ereszd a nád felé! – ordította a barátom, de azt legfeljebb akkor tehettem volna meg, ha fejest ugrom a vízbe, és birkózni kezdek vele görög-római stílusban. Erre pedig semmi kedvem nem volt, mert kint is vacogtunk.
Közben birkóztam a nagy hallal, mely úgy látszik, feltekerte a zsinórt valami víz alatti nádtorzsára. A nagy küzdelem aztán egyszerre csak ellanyhult. Jött már a zsinór magától, jött az úszó, jött a horog, csak a ménkű nagy ponty maradt a Balatonban.
Leszakította magát a horogról!
Úgy ültem a kis padon a bánatommal, mint akinek nem jutott kenderföld…
– Elment!
– Ez el – vigasztalt a barátom, és mindjárt elmondott tíz hasonló esetet, amikor már a szákkal nyúlt a halért, és mégis elment.
A következő vasárnap egyszer a bevágással késtem el, egyszer pedig – bár a nyílt víz felé menekült a hal – mégis leszakította magát. Erre a szakértők azt mondhatnák: ereszteni kellett volna a zsinórt.
Nem szabad azonban elfeledni, hogy közvetlen a nád mellett horgászunk, ahol, ha csak meglazul a zsinór, a hal egy csapással a nádba menekül, s akkor már el is veszett, mert menthetetlenül leszakad.
Egyszóval, nem tudtam hazavinni egyetlen darab érdemes halat sem. Ha nem magam küzdöttem volna a nagy halakkal, azt mondtam volna: nincs is rendes hal a Balatonban.
Egyik vasárnap reggel is ilyen reménytelen hangulatban kezdődött. Még a keszegek is más vidékre költöztek, mert meg se billentették az úszót. Egyébként gyönyörű reggel volt. Ezen a napon velem volt a sógorom is, aki művészszemmel szürcsölte a Balaton ragyogó színeit, és megállapodtunk abban, hogy a Balaton csodálatos, a napfelkelte szavakba nem foglalható gyönyörűség, a nádas lenge prémje titkosan szép, a halak pedig pocsék állatok, melyek meg sem érdemlik ezt a gyönyörű környezetet.
Múlt a reggel. Kilenc óra tájban teljesen elkedvetlenedve otthagytam a hatalmas horognyelem, mondván a sógornak:
– Figyeld, ha akarod – és csaléteknek való apró halakat akartam fogni a szákkal.
Ott hajladoztam a víz felett, hason fekve a horgászhelyünkre vezető, keskeny deszkán, amikor a sógor:
– Pista, Pista! Elvitte…
Egy ugrás, bevágás, húzom a zsinórt, a vízben nagy zenebona, de jön a hal. Legalábbis azt hiszem, hogy jön…
Elbűvölve nézzük a vizet, amikor végre megjelenik a szép nagy tükörponty. Amíg messzebb volt, akkorának tetszett, mint egy krokodil…
De jött!
Néha hatalmasat csapott a vízben, de a horog jól fogta. Nem szóltunk egy szót se, de az izgalom már az inunkban bujkált, és csak suttogva értekeztünk.
– A szákot! – leheltem. – A kiemelő hálót!
A sógor ellép, és visszasuttog:
– Hol van?
– A teremtésit! Hát hol lenne? Egy négyzetméteres deszkán csak meg lehet találni egy másfél méteres nyelű, méteres zacskójú hálót…
– Nem találom…
A nagy pontyot közben már egészen behúztam. Csendesen feküdt a vízen, de nem tudtam kiemelni, mert a sógor nem találta a kiemelőt…
A guta ott ólálkodott körülöttünk.
A nagy izgalomban aztán kiderült, hogy amikor rám kiáltott, otthagytam csapot-papot és a hálót is a vízben, és a sógor csak nagy üggyel-bajjal tudta kihalászni.
– Dugd alá!
Amikor kiemeltük, csak lerogytunk a padra, és hangtalanul néztük, hogy citerál a térdünk. Egészen gyengék voltunk.
– Hat kiló! De inkább több – tért magához a sógorom.
– Talán…
Nem is horgásztunk tovább. Ezt a halat meg kell valakinek mutatni!
A szomszéd horgászkolléga csak ennyit mondott:
– Szép! Kettő kiló nyolcvan…
Sógorom elsárgult:
– Ez a hal?
– Ez a hal!
Hidegen elköszöntünk, és hazasiettünk. Sógorom még a mérlegre is gyanakodott, de hiába volt minden: a hal pontosan három kiló 65 deka volt.
Estefelé újra ott ültünk a „placcon”. Most már a barátom és a kisfiam is velünk. Eljárt az idő, és már nem számítottunk kapásra. A somogyi oldal már ködbe veszett, a sirályok már elszálltak valahova pihenőre, és valami bátortalan muzsikaszó is hozzánk ért, jelezve, hogy csak azért is nyár van, amikor az őrszemnek felállított fiam felüvöltött:
– Huj! Huj, elmegy az az izé…
Ez a „huj, huj” még az olimpiászról maradt meg, az „izé” pedig az úszó volt, mely csakugyan elment.
A békés hangulatnak egyszerre vége lett. Bevágtam, és már húztam is kifelé a halat, mely még nagyon távol volt attól, hogy a tulajdonomnak tekinthessem. Egyszer aztán megfeszült a zsinór, és se tűled, se hozzád!
– Erről már lemondhatsz! – biztatott a barátom, de amikor megint megmozdult a hal, nem bírta nézni, elvette a horognyelet, és „ide nézz!” felkiáltással lassan mind közelebb vezette a nagy halat.
Mi tagadás, gyönyörű darab volt. Amikor alácsúsztattam a szákot, olyat sóhajtottunk, hogy a nádas is meglebbent – hogy nagyobbat ne mondjak –, de csak itthon hittem el, hogy ezt a halat csakugyan én fogtam, és most már semmiképpen vissza nem mehet a Balatonba. A mérleg öt és fél kilót mutatott.
Hitelesség okáért s a horgászatot lenézők okulására le is fényképeztem „huj! huj! hajrá!”-zó gyermekemmel együtt, akinek azért olyan a tartózkodó ábrázata, mert vágja a vállát a kilenc kiló hal.
Az ebédnél már sokkal vidámabban barátkozott a hallal, de ezt már nem fényképezhettem le, mert részint nem érdekel senkit, részint pedig magam is nagyon el voltam foglalva…
(Nimród, 1939. július 1.)
**
A képen Fekete István a 60-as években, amint Ábrahámhegyen, a strand keleti végében horgászik.
Elbeszélését tartalmazzák a Rózsakunyhó (1973), A három uhu (1997), és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.
